UTOLSÓ NAP – CSERNOBIL


Elérkeztünk az utolsó naphoz – reményeink szerint ekkorra lett időzítve a nagy kaland… Voltak akik meghátráltak – de mindenkiben bujkált némi szorongás.
Reggelre komoly havazásra ébredtünk, aminek meg is lett az eredménye. Az evakuált zóna felé vezető utak majdhogynem zsákutcák, errefelé még lazábbra vették a figurát az amúgy sem hangyaszorgalmú ukrán úttakarítók. A zóna bejáratáig 70km-t kellett megtennünk, kalandos volt. Néhol 30 centis hóban vágtattunk ezen az isten háta mögötti helyen, el is késtünk, szerencsére a buszunk (a zónába csak vezetetett túrával szabad bemenni, előre le kellett adnunk az adatokat, volt névsorolvasás, adategyeztetés, mindez karácsony napján…) megvárt.



A 30 km-es zóna nagyobbrészt békés és gyönyörű tűlevelű erdő, lassan (engedéllyel) újranépesedő falvakkal, sok állattal (20 éve nyugtuk van…). Az első jelek a 10 km-es sorompó után utalnak arra hogy itt valami nem stimmel. Néptelen falvak, megszűnő forgalom, síri csend, kiirtott erdőrészek. Csernobil faluban van egy kis élet, itt laknak azok akik a régi betonszarkofágot karbantartják, az új építését tervezik, illetve a biztonsági és egyéb személyzet. Cseppet sem vidám hely.

Innen irány a durva rész, az erőmű és a tőle 3 km-re levő halott város, Pripjaty. Az erőmű és környéke csendes, mondhatni békés, de (nagyon szimpatikus) vezetőnk is azt mondja erről amit mi is gondolunk: rettenetes emberáldozatba került ez a látszat-békesség. Pontos adatok nem ismertek, de ma már köztudott tény hogy kétkezi munkások és katonák tízezreinek élete mentette meg a világot egy újabb, egész európát lakhatatlanná tevő óriásrobbanástól.


… és van még a napi döbbenet-adagból – Pripjaty, a halott város, amelyet a robbanás utáni harmadik nap reggelén 3 óra alatt ürítettek ki. 42 ezer embert evakuáltak azzal hitegetve őket hogy bár mindenüket hátra kell hagyniuk amiért éveket dolgoztak de 3 nap mulva visszajöhetnek…

Egy kifejezetten (mi jól ismerjük az akkori szovjet stílust és viszonyokat, azokhoz képest különösen) szép, modern szerkezetű, lendületes város áll a hófúvásban “ottfelejtve”, az emberi butaság és felelőtlenség örök mementójaként. Megrázó.



Nekem apaként legszörnyűbb az a vidámpark volt amit sosem használtak. 1986 április 26-án volt a katasztrófa, és május elsején adták volna át. Óriáskerék, dodgem – érintetlenül lapul a hó alatt.


A hirhedt vörös erdőn is átautóztunk – ennek fái az ismert történelem legnagyobb sugárzását kapták, leveleiket vörösre színezte a normálisnál 700 ezerszer (…) nagyobb dózis. A fákat (néhány maradt csak meg) később kivágták és elásták, a helyén új erdő sarjadt. Itt volt a legnagyobb az általunk mért háttérsugárzás, a zónában máshol mérhető alapszint huszonhétszerese. Itt a mai napig nem lehet megállni, még lassítani is tilos. Szar hangulatú hely…

Átfagyva és kicsit nehéz szívvel hagytuk el a zónát, ezt is mindenkinek látnia kéne. Félni nincs mitől – tanulni van mit.